A lány körbenézett az apró hálószobában. Egyszerű
helyiség volt egy ággyal, kicsi asztallal, és néhány elmosódott faliképpel
tarkítva. Fáradt volt, és éhes. A hosszú, lovaskocsival megtett úttól még
mindig remegett és szédült. Végignézett magán az előtte álló hatalmas tükörben:
Sáros, fekete bőrcsizmát viselt, férfias inggel és köpennyel. Rövid sötét vörös
haja kócos volt, az arca pedig maszatos a portól, ami az út során a bőrére
tapadt. Benyúlt a köpenye zsebébe, és kihúzott belőle egy borítékot. A
borítékban lévő papír egy teljes vagyonra kiállított takaréklevél volt. A nő a
szekrény padlóján heverő utazóböröndjéhez lépett és a borítékot egy, az alján
megbúvó nyílásba tuszkolta.
- Csak a biztonság kedvéért. – suttogta. Ahogy
felegyenesedett, megroppant a háta. Felsóhajtott, aztán lehajította szoros
csizmáit, és az ágyra dobta magát. A matrac ugyan vékony volt, de a friss
ágynemű érintése ringatni kedte őt. Fáradtsága még az éhségénél is erősebb volt
pedig hallotta, hogy a földszinten sürgölődő vendéglátói vacsorához készülnek.
A leves illatát is érezte. Lehunyta a szemeit, és a következő pillanatban
félálomba merült, de csak addig, amíg egy éles sikoly fel nem riasztotta. A
lány először azt hitte, hogy csak képzelődött, azonban a sikoltás megismétlődött.
Felpattant, és felránotta az ajtót, de azonnal visszahőkölt. Dobogó lábak zaja
és idegen nyelvű beszéd hangja tolult a fülébe. Egy másodpercre egy sötét
hosszúhajú férfi alakját látta. A kiáltások hamarosan elfúltak, hangos röhögés
és csörömpölés váltotta fel őket. A lánynak fogalma sem volt arról, hogy mit
csináljon. A teste megmerevedett, ujjai a kilincs szorításától elfehéredtek.
Zakatolni kezdett az agya. Első, értelmesnek tűnő gondolata az volt, hogy
akárkik is lehettek a betolakodók, talán nem veszik észre őt, ha elrejtőzik a
szobájában melynek keskeny lépcsője alig volt látható a földszintről. Tisztában
volt vele, hogy ez a gondolat egyáltalán nem volt reális. Maga sem hitte el,
hogy működhet, de más választása nem igen volt. Óvatosan becsukta az ajtót, a
rozoga reteszt behúzta, aztán csak állt a szoba közepén, mint egy sóbálvány.
Hiába várta, hogy csend ereszkedjen újra a házra. Amikor a padló enyhén
mocorogni kezdett, a lány minden bátorságát összeszedte, hogy elfojtsa a
torkából feltörni készülő sikítást. Tudta, hogy valaki felfelé igyakszik. Ez a
valaki két próbálkozás után sikeresen feltépte az ajtót. Az elgörbült retesz
koppanva landolt a fapadlón. A nő nem nézett fel. Csak a két pár mokaszínra
meredt. A szobába két férfi nyomult be.
- Na, itt van még egy! – ordította az egyik. A lány nem
értette, de felismerte a nyelvet a hanglejtés alapján. A két férfi – és minden
bizonnyal a többi is – Comanche volt.
A nő tudta, hogy a Comanche törzs uralta Oklahoma déli tájait.
A lány sokat olvasott róluk. Noha leginkább más törzsekkel harcoltak, néha
napján megleptek egy-egy kisebb fehér közösséget és városokon kívül élő családokat.
Elsődleges céljuk mindig a lovak elkötése volt. A másodlagos pedig a leigázott
emberek megkínzása és kivégézése. A lány karjaiba fájdalom hasított. A két
férfi megragadta és szorosan tartotta, majd szinte lelökték a lépcsőn. Valaki
felrúghatta az ebédlőasztalon pislákoló olajlámpát, mert a helyiségben majdnem teljes
sötétség volt. A leégett leves enyhén kesernyés szagot kölcsönzött az áporodott
levegőnek. A férfiak kifelé ráncigálták. A nő csak két sötét alakot látott a
konyha döndölt padlóján. Nem mozdultak. Elborzadt, ahogy ráébredt, hogy az
alakok meggyilkolt vendéglátói voltak. Halkan feljajdult, mire a bal oldalán
haladó férfi arcon ütötte.
- Siránkozz csak te kis suhanc, úgysincs már sok időd
hátra. – vakkantotta a Comanche harcos, amikor kiléptek a verandára. A telihold
bevilágította a ház előtti füves területet. A környék kihalt volt, és kopár. A
lány nem várhatott segítséget senkitől. A ház előtt öt másik Comanche férfi
álldogált keresztbefont karokkal. A nő látta, hogy deréktól felfelé meztelenek
voltak, testüket kusza vonalakban fekete és vörös festék díszítette. Fekete
hajuk két fonatban kereztezte arcukat.
- Találtunk egy fiatal fiút is...mit csináljunk vele? –
kurjantotta az, amelyik a nő baloldalát szorongatta. Mindketten taszítottak
rajta egyet, mire a lány köpenye félig lecsúszott a fejéről és a vállairól.
Rövid haja ugyan elrejtette női mivoltát, az inge alatt kerekedő keblei azonban
nem. Egy idősebb harcos villámgyorsan előtte termett, durva kezével felemelte
az állát, és közelről az arcába nézett. Elvigyorodott, és belemarkolt a nő
mellébe.
- Ti ostobák! – szólalt meg hangosan. – Ez nem férfi,
hanem nő! – Hangos nevetés tört ki, ami csak erősödött, mikor az idősebb férfi
lerántotta a lány köpenyét, majd egy mozdulattal letépte az ingét, végül a
nadrágját is. A nő rájött, hogy eddig fiúnak nézték. A gúnyos nevetésből azt
szűrte le, hogy az indiánok csúfnak találják, legalábbis ebben reménykedett, mert
ez megvédhette voln attól, hogy megbecstelenítsék a testét. Elég tiszta volt az
elméje ahhoz, hogy tudja, életben hagyni úgysem fogják. Istenhez imádkozott,
hogy halála gyors legyen és ne társuljon mellé nemi erőszak. Reményei hamarosan
szertefoszlottak, amikor kikötözték őt a veranda egyik oszlopához, és többen
tapogatni kezdék. A lány rezzenéstelen arccal tűrte, hogy az idegen kezek
végigsimítsák és csipkedjék a bőrét. Az egyik férfi aztán egy bottal úgy rásújtott
a combjára, hogy majdnem elharapta a saját nyelvét fájdalmában. Több ütés is
követte az elsőt, hol a karját, hol a hasát találták el. Könnyei kicsordultak,
de valahogy képes volt megállni, hogy felkiáltson. Egyetlen választása maradt...
hogy ne mutasson félelmet. Nem akarta ezt az elégtételt megadni senkinek.
- Mi történik itt? – A nő felkapta a hangra a fejét, a
férfiak szétrebbentek. Egy hatodik harcos közeledett, aki magasabb volt a
többinél. A Comanche-k egyszerre kezdek beszélni.
- Ez a fehér szajha a padláson bújkált.- Nagyjából ez
volt a lényege annak, amit a magas férfival közöltek, aki lassan odasétált a
lány elé. A nőnek tágranyíltak a szemei, amikor meglátta a férfi karakteres
arcát. Vonásaiból és bőrszínéből látszott, hogy nem csupán a Comanche-k vére
csörgedezett benne. Hosszú hajfonatai vidra szőrmével voltak betekerve. A
legfeltűnőbb szemeinek szürkés árnyalata volt. Pontosan olyan színűek voltak,
mint a lányé, aki rögtön felismerte őt. Amikor a Comanche indiánokról olvasott
a hajóúton, több leírást is talált róla.
- Quanah Parker. – suttogta, miközben le nem vette
tekintetét a férfi arcáról. A harcosok összenéztek, Quanah pedig felhúzta a
szemöldökét.
- Ennyire előttem jár a hírem? – kérdezte tört
angolsággal miközben rátartian mosolygott. Jól tudta, hogy ismerik. A lány nem
szólt semmit. Quanah-ról az a hír járta, hogy fiatal kora ellenére erős vezér,
és tapasztalt harcos volt. A fehérek és indiánok egyöntetűen féltek tőle, de
nem csak ezért. Azt beszélték, hogy Quanah mindent megöl, ami mozog. Állatokat,
embereket egyaránt. Azt is tényként tartották számon, hogy Quanah mindenkiből
példát akart statuálni, akivel háborúi vagy rablásai során találkozott.
Rémtörténeteket regéltek arról, hogy hogyan hagyott hátra megcsonkított
holttesteket. A nőket koruktól, külsejüktől függetlenül megerőszakolták és
megskalpolták mielőtt végeztek velük. Nem kímélték sem az öregeket, sem a
gyerekeket. Előfordult, hogy a gyerekek közül néhányat elraboltak, akiket
családjuk soha nem látott újra. A férfi lassan végignézett a nőn. Ő helyesnek
találta. Rövid haja kiemelte a szemeit, mellei teltek voltak, karjai és lábai
izmosak. A férfi egy gyors mozdulattal az ágyékához rántotta a nő csípőjét,
miközben az arcát fürkészte. Arra volt kíváncsi, hogy milyen reakciót lát.
Elcsodálkozott, amikor nem azt kapta, amire várt. Megszokta, hogy hasonló
helyzetben a fehér nők ilyenkor már zokogtak, könyörögtek, és egy számára
ismeretlen istenhez fohászkodtak. De ez a lány továbbra is állta a tekintetét.
Erőt sugárzott. Quanah szemei összeszűkültek, amikor egy pillanatra még egyfajta
kíváncsiságot is felfedezni vélt a nő pillantásában. Elengedte a lányt, és
hátralépett. Karjait a nő feje fölé nyújtotta, majd eloldotta a köteleket,
melyek belevágtak a nő csuklójába. Felvette a szakadt köpenyt a földről és a
lány vállaira terítette.
- Velünk jössz. – jelentette ki hangosan. A harcosai
felmordultak, de Quanah nem törődött velük. – Isatai, - szólította meg
legfiatalabb emberét – te leszel felelős azért, hogy élve megérkezzen a
táborba. – Isatai a szemét forgatta.
- Elment az eszed? Minek vesződünk? Hosszú az éj,
szórakozzunk el vele, aztán végezzük ki! – javasolta vigyorogva.
- Tedd, amit mondtam! – válaszolta Quanah, majd
felpattant a lovára, és türelmetlenül várta, hogy a többiek elkészüljenek.
Insatai vállat vont. A nyakánál fogva ragadta meg a lányt, a saját lovához
vezette, és felültette maga mögé. A nő óvatosan körülnézett. Látta, hogy a
többi férfi lepedőkkel, ruhákkal, és más használati tárgyakkal megrakott
zsákokat erősít a lovak két oldalára. Kihoztak a házból mindent, amit elbírtak.
Ahogy lassan nyugat felé indultak, a nő fájó szívvel tekintett vissza az egyre
kisebbedő házra. Képtelen volt kiverni a fejéből a két, nem mozduló test
látványát.
Gyorsan haladtak előre, a kirabolt farm hamar a távolba
veszett. Hosszú órákig követtek egy keskeny, eldugott ösvényt, ami egy dombos,
ritkás fákkal tarkított tájon vezetett át. A lánynak ekkor már sajgott minden
tagja, kiváltképp ott, ahol megverték. Isatai hirtelen megérezte, ahogy a nő mocorogni
kezdett. Hátrafordult, és megmarkolta a lány rövid haját.
- Nem. – szűrte a fogai között azon néhány szavak
egyikét, amelyeket megértett a lány. Megfogadta a férfi tanácsát, de az éhség
és a bizonytalanság érzése kiölt belőle minden türelmet. Félelme, és
frusztráltsága egyre nőtt, és ezek az érzések végül dühbe váltottak át,
amellyel azonban semmit nem tudott kezdeni.
Újabb ösvények bukkantak fel, a társaság egész nap
lovagolt, és egyre mélyebbre hatoltak a környező kanyonokba. Éjszakára egy sziklás,
bokros helyre értek, ahol letáboroztak. A nőt Isatai lekapta a lóról, és az
éledező tűz közelébe vitte, ahol a többiek a házból elhozott, már kiszáradt
kenyeret osztották szét. A nő pontosan akkora adagot kapott, mint mindenki más.
Vizet is tettek elé. Ezek, az indiánok számára természetes gesztusok egy apró
reménysugarat adtak a lánynak, ami azonban újra elillant. Miután befejezték az
evést, a harcosok közül kettő megragadta őt, és villámgyorsan egy fához
kötözték. A nő látta, hogy Quanah a távolból figyeli az eseményt. Arra
számított, hogy újra ütni kezdik, de hamarosan ráébredt, hogy ennél
kegyetlenebb játékról volt szó. A férfiak félkör alakban eléálltak, és íjjaikat
a lányra irányították, aki döbbenten nézte őket. „Vége az életemnek.”- gondolta
magában. Nem számított rá, hogy az indiánok magukkal hurcolják csak azért, hogy
félúton szitává lőjjék. A helyzetet annyira groteszknek találta, hogy a szája
kesernyés mosolyra húzódott. A harcosok összesúgtak. Felváltva bámultak a
lányra, mintha tanakodtak volna. Végül leeresztették az íjjakat, és egyszerűen
tovább álltak. Visszaültek a tűz mellé. A nőnek minden idegszála ki volt
hegyezve, fogalma sem volt róla, hogy ezek után mit tervezhetnek vele. Teljes zavarodottság lett urrá rajta, de nem
történt semmi. Csak Isatai jelent meg kisvártatva, hogy eloldja a kezeit, és
ráparancsoljon hogy maradjon nyugton. A férfi a biztonság kedvéért a közelben
helyezkedett el, nehogy a lány szökésre vetemedjen. A lány még ahhoz is túl
fáradt volt, hogy aludjon.
Amikor alig néhány napja megérkezett Oklahoma államába,
azt tervezte, hogy egyszerű életet él majd. Semmi másra nem vágyott csak arra,
hogy tanulhasson és megismerje a változatos népek kultúráját. El akart merülni
bennük, hogy kíváncsiságát és állandóan szomjas lelkét kielégítse. Naív volt.
Gyakran mondogatta magának, hogy felejtse el a terveit. A hétköznapi élet nem
erről szól. Sokszor nem tudta, hogy melyik hangnak higgyen. Hónapokkal ezelőtt
a szülőhazájában találkozott egy indiai jógival, aki nevetve annyit tanácsolt
neki, hogy ne tervezzen, csak lélegzzen. Néhány órával ezelőtt ezek a tanácsok
homályba vesztek. Vagy mégsem? Tervezni akkor sem tudna, ha akarna.
Rákényszerítették, hogy sodródjon, és csak a belélegzett levegő volt az övé. A
nő a göcsörtös földre hajtotta a fejét. Muszáj lett volna valamennyit pihenni,
de a hideg szél nem engedte, hogy álomba merüljön.
No comments:
Post a Comment